Irodalmi percek: H. P. Lovecraft - A szörnyű öregember

A nyirkos sikátor mélyén, hol a hold sápadt fénye sem mer behatolni, pillantottam meg először azt a förtelmes alakot, kinek puszta látványa is az őrület határára taszított. Egy emberi roncs volt ez, a természet kegyetlen tréfája, mely gúnyt űzött minden isteni teremtésből.

Púpja, mely hatalmas daganatként nőtt ki hátából, oly torz volt, hogy első pillantásra azt hittem, valami idegen lény kapaszkodik belé. Ám ahogy közelebb léptem, rádöbbentem, hogy ez a borzalmas kinövés szerves része ennek az élőhalottnak. Bőre sápadt volt és foltos, mintha valami ismeretlen, névtelen betegség emésztené belülről, melyet halandó orvos még sosem látott.

De arcának látványa volt az, mi igazán megrázott. Beesett szemei üresen meredtek a semmibe, mintha már rég elvesztette volna kapcsolatát a valósággal. Ajkai szakadatlanul mozogtak, örökké ismételve ugyanazokat az érthetetlen szavakat, melyeket - mint később megtudtam - már fél éve mantráz megállás nélkül. Fogai, oh, azok a borzalmas fogak! Rothadtak voltak és feketék, mint a sírgödör mélyén heverő csontok, s közöttük valami sárgás, sörszagú pulzáló massza lüktetett, melynek eredetét még elképzelni sem mertem.

Ahogy közelebb léptem, megcsapott az oszlásnak indult hús szaga, mely annyira átható volt, hogy úgy éreztem, örökre beleivódik ruháimba, bőrömbe, még a lelkembe is. Ez a szörnyű bűz nem evilági volt; mintha az alvilág legmélyebb bugyraiban rothadt volna évezredekig, mielőtt felkúszott volna a felszínre, hogy megfertőzze világunkat.

A lény hirtelen felém fordította tekintetét, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha felismerne. Szemeiben az őrület szikrája villant, s ekkor olyan hangon szólalt meg, mely inkább hasonlított egy haldokló állat hörgésére, mint emberi beszédre:

"A tibi... a mejszi... Ők jönnek... Ők mind jönnek..."

Ezután visszasüllyedt korábbi, katatón állapotába, ajkai ismét a végtelen ismétlésbe kezdtek. Rémülten hátráltam, tudván, hogy amit láttam, az túl van az emberi értelem határain. Ez a szerencsétlen teremtmény egykor talán ember lehetett, de most már csak egy élő emlékeztetője volt annak, hogy milyen törékeny is az elménk, s mily könnyen zuhanhatunk az őrület feneketlen mélységeibe.

Azóta is kísértenek e találkozás emlékei, s gyakran arra riadok éjjelente, hogy ugyanazokat az értelmetlen szavakat mormolom, melyeket tőle hallottam. Vajon én is erre a sorsra jutok? Vagy talán már rég őrült vagyok, s mindez csupán elborult elmém szüleménye? A válaszokat nem ismerem, de rettegek attól a naptól, mikor talán megkapom őket.