Irodalmi percek: Az elúszott örökség

Ezen a hideg, szemet-könnyező téli estén még a kóbor állatok is menedékbe húzódtak. Újszász utcáin csak nagyritkán siklott végig egy autó, reflektorával bevilágítva a félig leeresztett redőnyökön át a sötét kádárkockákba. Óránként az esti zónázó járat üres vonatai érkeztek a szolnoki vonalon, de le- és felszálló utas hiányában rövid várakozás után dologtalanul indultak tovább a következő üres állomás felé. Esze ágában sem volt senkinek utcára menni, amikor harapnak a mínuszok és orrba fagy a lehelet.

Kivéve Gyöngyi nénit. Ő minden este ilyenkor sétált el az egyik diszkontáruház kihelyezett üzletébe. Ott zárás előtt akciós volt a zsömle és a párizsi végét is féláron mérték ki az eladók. Ha akadt olyan dobozos tej, ami másnap lejárt, akkor azt is olcsóbban lehetett megvásárolni.

Nem mintha Gyöngyi néninek ez a túlélést jelentette volna úgy, mint más nyugdíjasnak. Ő egész életében spórolt és megfogta a forintot. Minden hónapban félretett a nyugdíjából, és amíg lába és szíve bírta egy szerény összeg ellenében még a helyi művházban is ellátta a szervezői feladatokat. Ezért az évek alatt bankszámlája szépen kikerekedett.

Gyöngyi néni lassan csoszogott hazafelé a néptelen utcákon, miközben maga után vonszolta fáradtan nyikorgó, gurulós bevásárlókocsiját. Jól ismerte a környéket, tudta hol rövidíthet az úton. A hosszabbik út túlságosan fárasztó lett volna számára. Nem vitte már úgy a vizes, ízületes lába és az orvos is megmondta, ha csak teheti, kímélje magát. Gyenge szíve miatt kerülnie kellett a terhelést, valamint távol kellett tartania magát minden izgalomtól. Már a legkisebb sokk is végzetes lehetett számára.

Ezért sem sietett, és amúgy is csak az üres lakás várta otthon, meg egy kis paprikáskrumpli, ami a konvektoron mostanra már biztosan megmelegedett.

Miközben gondolataiba mélyedt nem vette észre az egyik bokor mögül rá leselkedő veszélyt. Egy alak épp utolsót igazított maszkján, amire csak a szemének vágott két lyukat. Kezében pisztolyt szorongatott és várta áldozatát, aki a hangos fújtatásból ítélve már csak lépésekre lehetett tőle. Türelmes volt, nem sietett. Tudta, az időzítésen múlik minden. Aztán mikor az idős asszony melléért, hirtelen előugrott a fedezékéből és elkapta annak kistáskáját, majd teljes erőből rángatni kezdte.

- Add a pénzed vagy kinyírlak! – üvöltötte artikulátlanul, miközben az idős asszonyt majdnem a földre rántotta a táskáért vívott harcban. – Nem hallod? – ordította és a pisztollyal hadonászott. – Add már a táskád, mert megöllek! Meghalsz vénasszony!

Gyöngyi néni tehetetlenül vergődött az erős ráncigálás közepette és azon igyekezett, nehogy földre kerüljön a váratlan attaktól. A kis kocsija felborult és a zsömlék szerteszét gurultak belőle, mintha csak menekültek volna a rabló elől. Először úgy tűnt, a támadó eléri, amit akart. Gyöngyi néni levette válláról a táskát, de ahelyett, hogy azt átadta volna, lendített egyet rajta és teljes erőből lesújtott az ordító férfi fejére.

A rabló megszeppent a nem várt ellentámadástól és egy pillanatra el is hallgatott. Ezt használta ki Gyöngyi néni, hogy újabb lendítés után kíméletlen ütést mérjen apró, de annál súlyosabb kistáskájával.

- A pénzem kéne? – szuszogta. – Nesze te gazember! – azzal ismét lesújtott.

- Nem érted, hogy megöllek vénasszony? – a férfi hangjából eltűnt a vehemencia. Kérdése sokkal inkább meglepődést tükrözött, sem mint agressziót.

Az asszony ekkor már rendíthetetlenül püfölte támadóját, aki két kézzel védte magát és lassan hátrált az ütészápor elől. Úgy tűnt, hogy a rabló bátorsága inába szállt és egy gyors hátraarc után futásnak eredt. Gyöngyi néni azonban nem hagyta annyiban a dolgot és kiabálni kezdett:

- Tolvaj! Rendőr! Rendőr!

A kiáltozásra két sunyi alak bukkant elő a közeli vasútállomás restije mögül azt kutatva, hogy ki és miért emlegeti ilyen hangosan a szervet. Mikor azonban látták, hogy a kiabálás nem figyelmeztetés volt a hatósági jelenlétre, hanem segítségkérés, úgy gondolták, hogy itt az idő törleszteni valamit abból a társadalom felé felgyülemlett tetemes adósságukból, amit pitiáner bűnözőkarrierük során felhalmoztak. Még csak megerőltetniük sem kellett magukat. A rabló pont feléjük rohant. A két alak kiugrott a sötétből és leteperték a férfit, aki néhány súlyos ökölcsapás után eszméletlenül terült el a jeges aszfalton.

Fagyott mozdulatlanságba zsibbadt végtagok... Lüktető sajgás állon és halántékon… Vakító, éles fénypont, először az egyik majd a másik szemben... Egy hang szólt, távoli, mélyről jövő:

- Enyhe agyrázkódás, de a biztonság kedvéért bevisszük egy CT-re. Melyik ma az ügyeletes balesetis?

- A Hetényi Géza. – felelte egy másik homályos alak.

- Rögzítsem a nyakát? – kérdezte, és tenyerébe fogta a kábult férfiarcot.

- Tegyünk rá egy gallért.

A világ lassan kitisztult. A hangok élesedtek, a formák kontúrt kaptak. Rendőrautók sorfala vette körbe a helyszínt. A kék-piros fénypulzák kíváncsi tekinteteket csaltak a házak ablakába, és egyre több újszászi topogott érdeklődve a helyszín körül.

Egy rendőr hajolt a hordágyon fekvő férfi fölé és monoton monológba kezdett. Kevés információ jutott el a pórul járt rabló tudatáig, de az „őrizetbe vétel” és a „fegyveres rablás kísérlete” tisztán érthető volt. Csuklóján hideg bilincs kattant. Szinte összefagyott bőrével a rideg fém.

- Engedjenek oda! – lihegte két tüdejéből feltörő sípolás között Gyöngyi néni. – Látni akarom azt a kurafit! – azzal befúrta magát a rendőrök közé.

- Hadd látom azt a semmirekellő, anyaszomorító...

Itt váratlanul elhallgatott. Csak nézte a fekvő alakot, azt, aki imént még halállal riogatta. Csillapíthatatlan haragja értetlen döbbenetté alakult. Szava elakadt és hosszan, zavarodottan fürkészte támadója arcát, mint aki kísértetet lát.

- Hölgyem, ismeri ezt a férfit? – kérdezte hivatalos hangon egy rendőr.

- Endi! – ez minden, ami hirtelen Gyöngyi nénitől kitelt. Nagysokára szólalt csak meg ismét: - De miért? Mire volt ez jó? Miért csináltad?

- Ismerik egymást? – hangzott immár választ követelőn a kérdés.

- Ő a fiam. – felelt az asszony, majd a férfire kiabált: - Le akartál lőni, te rohadék? Te utolsó senkiházi! Pisztollyal jössz anyádra, meg maszkban támadsz rám?

- Ne...ne...nem akartalak lelőni. – szólalt meg elfogása óta először a férfi. – Nem akartam elvenni a táskád sem. M...m... még a pisztoly sem igazi.

- Hát akkor mit legénykedtél nekem, mi? Mire volt jó ez az egész?

- Én csak... én csak úgy csináltam, mintha..., de nem akartalak lelőni...

Ekkor Gyöngyi néni megértett mindent. Világossá vált számára, hogy mi célja volt a színlelt támadásnak, micsoda agyafúrt gazság lapult az ál-rablás mögött.

- Halálra akartál rémiszteni, így van? Azt akartad, hogy szörnyethaljak ijedtemben! A betétkönyvemre fájt a fogad, mi? Hát ezt érdemlem tőled, te lelketlen… te utolsó… Mit mondhatnék rád ezek után?

Két rendőr kellett, hogy a dühös asszonyt megakadályozzák abban, hogy a hordágyhoz bilincselt férfire rontson. Bár a meglendített kistáska célt tévesztett és elsüvített a hordágy mellett, a szitkok szűnni nem akaró zápora tetőtől talpig beterítették Endrét.

- Csak egyszer kerülj a kezem közé! – rikácsolta. – Ezt kapom annyi évi gondoskodásért? Ez a hála? Azt akartad, hogy itt forduljon fel anyád az utca kellős közepén?

Gyöngyi néni újra lendítette retiküljét, de a mozdulat megakadt. A következő szitok is elhalt, arca pedig dühös, fájdalmas mozdulatlanságba merevedett. Tett még néhány görcsös kísérletet arra, hogy levegővel töltse meg asztmás tüdejét, de hiába. A mellkasába fájdalom hasított, gyötrelmes, perzselő. Mintha izzó kezek tépték volna szét szívét, kíméletlen lassúsággal. Teste ernyedten rogyott össze.

A mentősök megpróbáltak segíteni rajta, de hiába. Gyöngyi néni szíve megállt. Élettelen testét egy fekete autóval szállították el.

Amikor megboldogult Gyöngyi néni fiát betették a mentőautóba az egyik rendőr utánaszólt:

- Tudja, hogy a fegyveres rablás kísérlete ugrott? Ez így már szándékos emberölés! – azzal becsapta az ajtót és a mentő elindult az ügyeletes baleseti kórház felé.