Irodalmi percek: A jászsági lator

Fertályórája már delelőn járt a napkorong az égbolton, mire megcsikordult a nagyház melletti kutrica ajtaja. Pápaszemes legény botorkált ki rajta hajadonfün, kalótyán dunnyogvén magában. Még hogy legény... öreg már az, mint az országút! Haja őszbe fordulván, leposzrult testén szinte zörögnek a csontjai, csak rettenetes sunkó hasa pöffeszedik. Durva szövésű, félregombolt, pacuha ködmönje dohos molylepke szagot áraszt. Kobakja mint a húsvéti vekni. Talán a csúz kínozza, azért jár olyan félzsódérosan, minden lépésnél fájdalmasan nyögdösvén. Egyik válla az egekben, másik szinte a térgyét verdesi, hátán mintha puttony feszülne. Tán a lator lurkókat szokták rémisztgetni ilyen kreatúrával.

Odakünn hideg volt, vacogott az istenadta. A szél ridegen süvített keresztül a nyomorult kalyibán. Néhány csömíny is dühödten kizümmögött a nyitott ajtón. A púpos vénség riadtan húzta nyakába a fejét. Gúnyáján sárga folyás, pirkadatkor már összebokákolta magát. De nem zavarta ez őtet, tanácstalanul gyüszmíkelt a kidűt-bedűt kerítéssel szegélyezett rendetlen portán. Újra bokákolt egyet, majdan fájdalmason kahittyulni kezdett. Végül ködmönét a nyakába húzván, a nagyházhoz kecmergett. Bezörgetett az ajtón és fennhangon kajabállni kezdett:

-Idesanyám! Adjon már egy meszelyni seritalt üstöllést!

-Ejjj te akasztófáravaló, galád lator!! - hallatszott éles vérnyogás odabentről - Már megint megdézsmálnád az elemózsiámat! Hordd el magad, de izibe!!!

Mit volt mit tenni, útnak indult hát a vénember, kalótyálva csoszogván a kietlen úton. De ezt már megszokta. Bármerre jár, minden szerzet nagy ívben kitér előle. Csak a lurkók kurjongatnak neki: vén gonosztevő, briganti, haramia... Ilyeneket kiáltanak rá.

A csapszékbe tért be végül, dideregve rogyott le egy sámlira. Kellett egy fertályóra, míg felmelegedett, eközben néhány pityókás legénynek kezdett összehordani hetet-havat, hogy egykor iparosmester volt Burkusföldön. Végül összeszedvén a kurázsiját, a korcsmároshoz fordult:

-Alászolgája, méltóságos korcsmáros uram, elkommendálnám ezt a néhány üres üvegemet egynémely teli üvegre, ha meg nem sértem instállom... De legalább egy serclit adjon már, mert megvesz az Isten hidege... - hebegte.

Felhorkant a korcsmáros az orcátlan beszédtől:

-Hordd el az irhádat innen, fatykó! !! Mit képzelsz, te garázda, a bögyörődet húzogatod a porontyokra, a purgyék billéjét kandikálod!!??? Itt te nem leszel gajdos, szedd a lábad, takarodj innen!!

De nem csak a korcsmáros förmedt rá. A csapszékben dajdajozó legények is ekkor ismerték fel:

-Hejj itt van a lófarkú lókötő, aki a hátulgombolós csemetékre húzogatja a bögyörőjét!! Aki az oskola melletti bozótosból szokott kukucskálni! Nosza, lássuk el a baját a garázdának!

Nekilódult a sok legény, löködni kezdték, nagy dulakodás alakult a csapszéken. A nagy kajabálásra betoppant egy csendőr járőr is. A marcona csendőrök megigazították üstökükön a darutollas föveget, majdan akkorát kurjantottak, hogy rögtön csend lett. Még a légy zümmögését is lehetett hallani. A csendőrök nyakoncsípték a gazfickót és kivonszolták az ivóból. Óbégatott az istenadta, mint a fába szorult fíreg, mígnem az egyik csendőr nagyot sújtott a puskatussal a vekni kobakjára:

-Elhallgass, ebadta! Örülj, hogy nem az áristomba mész, vagy a pellengérre szegezünk ki, te zsellér!

Visszavonszolták hát a csendőrök a düledező kunyhójához, belódították a nagykapun, majdan bekiabált a házba az egyik csendőr:

-Tésasszony, ehun van e a galád fatykója! Zárja be a sufnyiba, mert ha még egyszer ráakadunk, hogy a faluban ténfereg, cipóra verjük a fejét!

-Cipó már ennek a feje, te! - replikázott a másik csendőr - De az hótziher, ha még egyszer megneszeljük, hogy csemetékre húzogatja magát, úgy elnáspángolom, hogy az Öregisten se ismer rá, úgy éljek!

-A krucifixumodat, te akasztófáravaló! - hangzott fel a visítás a nagyházból - Hát fúltál volna meg a keresztvízben, ha lett volna keresztelő! Na megállj csak, idehívom a rabelebent, hogy móresre tanítson, bárcsak ne szabbat lenne... Lódulj a kutricádba, egy-kettő!

Búnak eresztette veknifejét a vénember, beklaffogott a viskójába és magára zárta az ajtót. Búfelejtőt keresett, de azt sehol nem lelt. Seritalok tömkelege hevert szanaszét a szobában és a fürdőben, de mind üresek voltak. De mégiscsak felvirágzott a tekintete, mert rálelt egy félig telt butykosra a mosdókagylón. Meghúzta nagy derűvel, de rögvest ki is pökte krákogva. Mámorában el is felejtette, hogy ide a mosdókagylóba meg a körülötte álló üvegekbe szokott könnyíteni magán, az eltömődött lefolyóban is színültig állt a zavaros mélysárga húgy.

Kimerülten zuhant hát bele a szalmaágyába, amely vizenyős volt a macskahúgytól. Hiszen míg ő a mosdókagylót, a kacor meg a szalmaágyat szokta könnyítésre használni. Penészes vánkosába fúrta a fejét és várta, hogy végre álomra leljen. De nem lelt. Egyre csak az járt a fejében, ő egykor iparosmester volt Burkusföldön. Könnybe lábadt a szeme, míg végül álomba pityeregte magát. De a következő nap se telt el másként. És a rákövetkező se. Harmadnapon már a penészes cihából font kötelet lendített át a mestergerendán...